Apám soha sem bízott meg bennem igazán. Hogy miért alakult ez így? Hát, mondhatjuk, hogy elég zűrös volt a kamasz- és fiatalkorom, bár kié nem? És az az igazság, hogy – bár sokat szelídültem – azóta sem nőttem ki ebből teljesen. Az a helyzet, hogy imádok minden extrém sportot, veszélyes, kalandos tevékenységet. Semmi sem fogható ahhoz, amit akkor érzek, amikor a torkomban dobog a szívem, elönt az adrenalin, de végül győztesen kerülök ki a rizikós helyzetből. Aggódó szüleim tiltása ellenére tehát gördeszkáztam, snowboardoztam, barlangásztam, sziklát másztam, bungee jumping-oztam, drifteltem és így tovább, ami a csövön kifért. Ők pedig csak tördelték a kezüket meg cipeltek a kórházba, aztán akár hónapokig otthon ápolgattak, ha eltört valamim.
Apám komoly üzletember volt, a saját vállalkozását vezette, és, mikor leérettségiztem, rávett, hogy én is közgazdásznak tanuljak tovább, hogy „legyen valami rendes szakmád, fiam, hátha ettől benő végre a fejed lágya”. Feltett szándéka volt, hogy a családi vállalkozásba idővel engem is bevesz, és később, ha ő már nyugdíjba vonul, teljesen átadja nekem az irányítást a cégben, ami zavartalanul működhet majd tovább, mindössze generációváltás történik majd. Hiszen nem akarta veszni hagyni azt, amit hosszú évek munkájával felépített, és persze biztosítani akarta a jövőmet.
De bár komoly egyetemre jártam, és komoly dolgokat tanultam – egyébként egész sikeresen –mégsem bízott meg bennem jobban. Amikor elkezdtem bedolgozni a családi vállalkozásba, egyfolytában az ellenőrzése alatt tartott, és esélyt sem adott arra, hogy megmutassam, mire vagyok képes, vagy ne adj’ isten bármilyen újítást bevezessek, vagy megvalósítsam a saját ötleteimet. Én pedig továbbra sem hagytam fel minden „extremitással”, ahogy apám fogalmazott, bár inkább csak drifteltem, ami egyébként nem is annyira veszélyes, hiszen jó oktatóktól tanultam, jól értettem hozzá. De apámnak ez sem tetszett.
Aztán elérte a nyugdíjas kort, és anyám elkezdte rágni a fülét, hogy fejezze be már a munkát, adja át a céget, és költözzenek a nyaralónkba, ahogyan azt már réges-régen eltervezték. „Majd-majd persze” – mondogatta, folyamatosan halogatta a döntést. Aztán anyám nem tudom, hogy valakinek az ajánlására, vagy egyedül az interneten, de talált egy céget, ami generációváltással foglalkozik, azaz kis- és középvállalkozásokat segítenek át az öröklés, átadás nehézségein. Meg is beszélt egy találkozót velük. Hát nem tudom, mire jutunk, remélem értenek a dolgukhoz, és végre sikerül valóban átvennem a családi vállalkozást. Nagyon ígéretesen hangzik, mindaz, amit a honlapjukon olvastam. Ha végre túl leszünk ezen, és megmutathatom, hogy mire vagyok képes, apám talán végre büszke lesz rám.